Mai napig aktívan él bennem az első maratonom emléke. Szerencsére már 2011-ben sem bírtam magammal és akkor is megosztottam tapasztalataimat a nagyvilággal. Most visszaolvasva könnyesre röhögtem magamat rajta, gyorsan át is írtam benne pár dolgot mielőtt visszamennék az időben pofán verni az akkori önmagam.

Azóta eltelt pár év, öregebb lettem és már egész másképp tekintek a maratonra. Az első alkalom persze mindig különleges, mert az ember izgul, be van szarva a maratoni falas legendáktól, de aztán csak megcsinálja valahogy és elbőgi magát amikor átlépi a célvonalat. Utána az értelmesebb emberek megfogadják, hogy soha többet ilyet még egyszer, az elvetemült réteg pedig máris a következőt tervezgeti. Nekem az idei volt a negyedik.

Bármennyit edzek, bármennyire felkészült vagyok, a maraton előtt mindig van bennem némi izgalom. Ráadásul elég borongós napot fogtunk ki, a rajt előtt konkrétan szakadt az eső. Amikor kiszálltunk a kocsiból, zacskót húztunk a cipőnkre, hogy legalább addig száraz maradjon amíg odasétálunk a helyszínre. Ezt a projektet nagyjából így kell elképzelni:

Farkas Peti, Nagy Tomi és Peti testvére Gábor is rajthoz álltak. Gábornak ez volt az első maratonja.

Miután leadtam a ruhámat, erősen gondolkodtam azon, hogy inkább haza kéne menni aludni. A hideg széllel kombinált eső nem volt éppen kellemes, amire a speaker is rátett egy lapáttal. Folyamatosan vérző mellbimbókról, kidörzsölődött combokról, vazelinről, és úgy általában az esőben futás borzalmairól nyomta a dumát a mikrofonba. Zárszóként megemlítette, hogy az előrejelzés szerint egész nap ilyen idő lesz, ne is számítsunk jobbra. Ezekkel a lelkesítő gondolatokkal ellátva álltam be a 30. Budapest Maraton hármas számú rajtzónájába.

A start előtti utolsó percekben moderálta magát az eső, de addigra már iszonyúan fáztam, alig vártam, hogy mozogjunk. Az utolsó pár perces taps meg ugrálás egy örökkévalóságnak tűnt. Eljutottunk a visszaszámláláshoz, nagy nehezen kitolódott a mezőny a rajtkapun és ezzel egy időben az eső is teljesen elállt.

Az első pár kilométer szenvedés volt, kellett legalább fél óra mire rendesen átmelegedtem, de igazán csak a 10. kilométer után kezdtem élvezni a futást. Idén teljesen más útvonalat találtak ki a szervezők. Össze-vissza bolyongtunk a pesti oldalon, rengeteg volt a kanyar és a fordító. Biztos jó, ha változatos a pálya, de a magam részéről jobban szeretem a hosszú egyenes szakaszokat. Mindkét rakpart oda-vissza elejétől végéig és csókolom. Ehhez képest befutottuk a teljes belvárost, a Margitszigetet kétszer, és a Budai Váralagút is bekerült az útvonalba. Egész pontosan ezt a kört futottuk le:

A korábbi maratonjaim úgy néztek ki, hogy az első 21km-t 2 órán belül hoztam, a második 21-nél pedig fokozatosan egyre gyengébb kilométereket produkáltam. Baromira idegesített a dolog, de nem tudtam mit csinálni. Egyszerűen mindig elfogyott a szufla és 35km után már csak 6:30 körüli időket tudtam tartani.

Idén féltávnál 1 óra 52 perc volt az időm, és ehhez képest meglepően jó állapotban voltam. Habár nem volt tervbe véve, de elkezdtem foglalkozni a 4 órán belüli maraton gondolatával. Innentől néztem az órát és koncentráltam az 5:30-as kilométerekre.

Habár ekkora távnál mindig rengeteg frissítőpont van, a biztonság kedvéért vittem magammal 2 energiazselét és egy müzlit. Maratonos közhely, hogy versenyen csak bevált ruhadarabokat vegyél fel, csak korábban kipróbált dolgokat vigyél magaddal stb. És akkor én mit csinálok? Megveszem a tök ismeretlen zselét ami persze jóval nagyobb, mint a korábban megszokott PowerBar. Persze nem fért bele a futóövbe, de sebaj majd megoldom! Szigetelőszalaggal beleragasztottam az övbe a fogkrémes tubusokat, jó sokszor körbetekerve, nehogy kiessen. Gondoltam erősen megrántva majd úgyis kijön egy mozdulattal. Ez az egy mozdulat aztán több, mint 5 percig tartott. Hiába rángattam, meg se moccant, elszakítani pedig nem bírtam. Meg kellett keresnem a ragasztószalag végét, körömmel felpiszkálni és szépen letekerni. Mindezt úgy, hogy közben az 5:30-as kilométereket azért tartani kellett.

Miután végre kiszabadítottam az egyiket, első slukkra egyből félre is nyeltem a zöldalmás mámort. További sok percbe telt mire sikerült tisztára köhögnöm a légútjaimat. Ezek után a maradékot inkább bevágtam a legközelebbi szemetesbe és kivártam a következő frissítőpontot. A másik zseléhez hozzá se nyúltam, azt végül itthon vágtam le ollóval.

Amíg ilyen jól elszórakoztattam magamat, szépen fogytak a kilométerek. A beígért esőnek nyoma sem volt, gyakorlatilag egész végig tökéletes időben futottunk. 2 óra 40 perces idővel értem a 30. kilométerhez. Különösebb bajom nem volt, leszámítva az unalmat. Egyébként ez a legrosszabb az egészben. Csak futsz órákon keresztül és nem történik semmi. A belvárosi útvonalnak köszönhetően sokkal több szurkoló volt, mint általában. Az ő jelenlétük mindig feldobja egy kicsit az embert.

Közeledett a számomra kritikus 35km, de még mindig bírtam az 5:30-hoz közeli tempót. Másodszor is végigfutottuk a Margitszigetet, viszont a Margit hídra felérve az emelkedő után már nem volt teljesen őszinte a mosolyom:

Elérkezett a kedvencem, a Nyugati téri felüljáró a 37. kilométernél. Itt kifogtam egy figurát, aki feltehetően pornószínész lehetett. Legalábbis a hangos nyögéseiből ítélve nem tudtam másra gondolni. Többen is kérdezték, hogy jól érzi e magát, amire újabb nyögéssel felelt miközben botorkált felfelé az emelkedőn. Azt se tudom egyáltalán magyar volt e, mindenesetre azért én is odaböfögtem neki a napi bölcsességemet egy “Itt kezdődik a maraton!” formájában. Újabb nyögéséből ítélve nyugtázta az elhangzottakat, utána gyorsan otthagytam, mert rosszul vagyok az ilyenektől.
A 2005-ös Duna Maratonon volt szerencsém egy hasonlóan irritáló sporttárshoz. A Visegrádi várhoz tekertünk felfelé, az úriember pedig lófújtatáshoz hasonló hangot adott ki minden egyes lélegzetvételnél. Tőle is kérdezték, hogy minden rendben van e, de ő is csak nyerítésekkel tudott válaszolni. Nem tudom mi szükség van erre. Mindenki rohadt fáradt, mindenki ki van készülve, de nem kell azért eljátszani a nagyhalált és főleg nem kell zavarni a többieket. Vagy, ha tényleg szarul van, akkor álljon ki, de szemmel láthatóan nem erről volt szó.

A 40. kilométernél 3 óra 38 perc körül volt az időm, itt már biztos voltam benne, hogy 4 órán belül leszek. Próbáltam tartani a tempót, de az utolsó két kilométernél kicsúsztam a 6 percből, így végül 3 óra 53 perc alatt értem be, ami 22 perccel jobb, mint az eddigi legjobb időm.

Az Endomondo nem tudom milyen drogot szívott, de bőven 43km fölött mérte a megtett távot. Mindegy is, mert a diagram alakja az ami lényeges. Jól látszik a viszonylag egyenletes tempó amit végig próbáltam tartani.

Eredmények

  • Farkas Péter – 04:10:26
  • Farkas Gábor – 05:00:21 (első maraton)
  • Nagy Tamás – 04:49:26
  • Mérei Tamás – 03:53:34