Másodszor vettem részt életemben a Kopaszi-gáton triatlonversenyen. 2010. szept. 11-én ugyanitt versenyeztem a triatlon vb-n, egy legendás versenyen… Esetleg fogalmazhatnék úgy is, hogy az 5 éves (!) triatlonos jubileumomat ünnepeltem meg ezzel a versennyel. De nem csak nekem, hanem a Mérei Tamásnak is emlékezetes volt ez a nap, hiszen ő első egyéni triatlonversenyének, ráadásul mindjárt a rövidtávnak (1,5-40-10) veselkedett neki…
Érdemes volt a nevezési listánkat böngészni. A 30-34 éves férfiak kategóriájába kaptunk besorolást, ahol összesen 73 nevező volt. 51 magyar és 22 külföldi: 4 orosz, 3 amerikai, 3 szlovák, 2 brit, 1 osztrák, 1 fehérorosz, 1 brazil, 1 német, 1 olasz, 1 lett, 1 máltai, 1 holland, 1 román, 1 ukrán. Azaz nyugodtan akár világbajnokságnak is felfoghattuk a dolgot! Amúgy az olimpiai távra összesen 599 versenyző, 471 férfi és 128 nő nevezett be.
Úgy terveztük a Mérei Tamással, hogy szépen felpattintjuk a cangákat az autómra, aztán leparkolunk valahol az Info Park közelében. Már ha nem szart volna be a kocsim központi zára, aminek eredményeképp nem nyílt ki a vezetőoldali ajtó, így pedig nem tudtam felrögzíteni a tárolót. Marha jó, mondhatom, kerekezhetünk ki reggel a Kopaszira, ami kb. 17 km Újpestről. Olykor-olykor komolyan vissza kellett fogni magunkat az lezárt alsó rakparton, ahol csúcs volt a tekerés. A bemelegítéssel így kb. 40 perc alatt végeztünk is (25,8 km/h).
Úszás
Odaérkezésünk után első dolgunk az volt, hogy megnézzük a vízhőmérsékletet, aztán úgy döntöttünk, hogy neoprén nélkül úszunk, mert a víz 23 fokos volt. A bóják megkerülése elsőre ugyan nem volt tiszta, de a rajt pillanata előtt az embertömegben egy srác gyorsan elmagyarázta, hogy visszafelé is a bójasor mellett kell úszni, azaz no short cut! A rajt ellövését szinte észre sem vettük, így mikor mindenki elkezdett az öbölbe rongyolni, mi is így tettünk. A víz az elején kicsit hideg volt (5 éve pontosan 10 fokkal volt hűvösebb a víz, na valahol ott kezdődik a hideg…), de pár kartempó után már tudtuk, hogy jó döntést hoztunk azzal, hogy csak dresszben úszunk. Jónak éreztem az úszásomat, mégis csak 30:05-öt úsztam. A táv első felében lábvizeztem, de aztán nem találtam megfelelő tempóban úszót, így egyedül csapattam a végéig. Egy kb. ötfős csoporttal értem partot. A depóba vezető szőnyeg mellett rengeteg szurkoló gyűlt össze, ami elég jó érzés volt, így futottam fel a dombra a depóba. A Móni is közöttük volt, aminek kiváltképp örültem.
D1
A depóban úgy is két és fél percet töltöttem, hogy nem öltöztem át, és gyakorlatilag végig futottam. Ugyanúgy a domb tetején voltak a bringák elhelyezve, mint 5 éve, szóval elég nagy volt a táv, amit meg kellett tenni a bringáig.
Kerékpározás
A kerékpározás során megpróbáltam mindent beleadni, úgy számoltam, hogy bőven 30 feletti átlaggal kéne lehozni a 40 km-t. Ezt sajnos nem sikerült összehozni, aminek először nem értettem az okát, de amikor második körömet kezdem Óbuda felé, akkor rájöttem, hogy kemény szembeszél hátráltat bennünket. Szóval ezért szenvedtem annyit az első körben, mikor a legnagyobb tárcsán tekertem… Nekem akkor csak az tűnt fel, hogy baromi nehezen megy a bringa, és csalódottan vettem tudomásul, hogy az időm is elmarad az előzetesen várttól. Visszafelé viszont! A hátszél segítségével nagyon lehetett nyomni. A Tamás 38 km/h-t is mért itt, de volt, hogy még ekkor is elhúztak mellette! A CrossCore-edzőmet, a Milánt is többször láttam a fel-alá tekerés közben, de vele persze nem kelhettem versenyre. Ellentétben egy FTC-s versenyzővel, akivel végig öldöklő csatát vívtam a kerékpáron. Az időm 1:17:42 (30,6 km/h) lett, ami rekord nekem ezen a távon.
D2
Másodszor is majdnem ugyanannyi időt töltöttem el a depóban, mint elsőre, azaz szedtem a lábamat, ahogy csak tudtam.
Futás
Nagyon kihajtottam magam a kerón is, de a futásnál aztán végképp, ráadásul a pulzusmérőm sem mért rendesen, így aztán az „ahogy a csövön kifér” nyomattam végig. Ezt a köridőim is jól mutatják: az első 3,3 km-es körömet 13:26 alatt teljesítettem! A 2. körömben azért már érezhetően lassultam, ez 16:11 lett, míg az utolsón 17:22-t futottam. Ez utóbbi volt a legnehezebb! Igazi szenvedés, éreztem, hogy a teljesítőképességem határán vagyok. Viszont az, hogy a Mónit többször is láttam egy körön belül, az rendkívül sokat segített. A Milánnal is többször találkoztam, úgy saccoltam, hogy kb. 1,5 körös előnyt szedett össze velem szemben. Rá is kiáltottam, mikor ő az utolsó körét, én pedig a másodikat futottam épp. Összesen 47:35 lett a futóidőm, ami a triatlont nézve rekord nálam. Ami viszont rendkívül hiányzott nekem az, a két frissítőpont! Nem is hittem el, hogy egyetlen eggyel készültek a szervezők! Mekkora hiba volt ez részükről! A fordítónál bizony elkélt volna még egy frissítőpont! Egy sima 10 km-es futáson sem elég egy, nemhogy egy triatlonversenyen! Vagy ha egy van, akkor azt miért nem lehet mindkét irányból igénybe venni? Érthetetlen. Ezt hogy gondolták?
Cél
Végül is 2:40:40-nel fejeztem be a versenyt, ami majdnem negyedórával jobb idő az eddigi legjobbamnál (Velence, 2015., 2:55:04)! Amikor beértem még nem pakolták ki a befutópólókat. Ilyen sem volt még. Vissza kellett mennem a vagány fekete finisheres mezemért. Az érmet Kropkó Péter főszervező akasztotta a nyakamba. Utána kellett néhány perc, hogy összelapátoljam magam a fűből, annyira kipurcantam. Kemény volt. Lehet, hogy tényleg igaza volt dr. Herr Gyulának anno, mikor azt mondta, hogy: „Az Ironman könnyebb, mint egy rohanós olimpiai távú triatlonverseny!” Már csak a hazatekerés várt ránk, ami finoman fogalmazva sem esett valami jól (kb. 53 perc, 20,4 km/h).
