Nagy csinnadratta övezte az első olyan magyarországi középtávú triatlonversenyt, ami az IRONMAN égisze alatt futott. Azt hiszem így helyes a megfogalmazás. Tegyük is gyorsan rendbe a dolgokat, mert annyi sületlenség jelent meg a hírekben. Magyarországon számos féltávú triatlonversenyt rendeznek. Régebben Kisköre adott otthont a kb. középtávnak megfelelő 2,5-80-20 km-es versenynek, aztán 2012-ben Balatonfüred, és Szálka, tavaly Kaposvár míg idén Keszthely is feliratkozott a hazai triatlontérképre a maga, mérföldben számolva, 70.3-as versenyével. Ami a hosszútávú triatlonversenyt (3,8-180-42 km) illeti, nos ez Nagyatád mellett immáron a Balaton mellett is fellelhető két helyszínen (Füreden és Kenesén). Ezen táv teljesítőit hívják Ironmaneknek, avagy vasembereknek.

Bárki nevezhetett a budapesti Ironman 70.3-ra, aki kicsengette a – hazai viszonylatban – horribilis nevezési díjat, ami kb. 65.000 Ft-ot jelentett! Ráadásul nem volt előnevezési akció sem, azaz akár augusztus elején is regisztrálhattunk, az ár akkor is ugyanennyi volt. Nyomban írtam is egy e-mailt a szervezőknek azzal, hogy mi jár a nevezésért a verseny élménye mellett… Érem, frissítés, finisheres-póló (ez viszont márkajelzés nélküli), az igazat megvallva ennél azért többre számítottam volna… (Plusz szemlátomást hátizsákot is kaptak az indulók.) Azért azt gondolná az ember, hogy ennyi pénzért egyéb ruhadarabokat is találhatunk a rajtcsomagunkban. De nem, azokat a hivatalos boltban lehetett megvásárolni, de nem ám aprópénzért! Ebből az összegből (65.000 Ft) jómagam jövőre beneveztem három triatlonversenyre (hosszútáv, féltáv, rövidtáv) és még egy maratoni, ill. egy félmaratoni nevezés is belefér ekkora büdzsébe. Az átlag magyar, ill. egy hobbitriatlonista nem biztos, hogy megengedhet magának egy ekkora kiadást. Ezt mutatta a nevezési lista is. Igaz, hogy több mint 400 magyar állt rajthoz, ám honfitársaink csupán a nevezők kb. 30%-át tették ki.

A helyszín adott volt, a szervezők nagyjából a 2010-es vb-n bejáratódott pályát használták. Az úszás ugyanott, a Lágymányosi-öbölben kapott helyet. A kerékpár az akkori elit verseny útvonalán zajlott, megspékelve egy vármenettel és persze a rakpartokon meghosszabbítva. Nagy élmény lehetett a Lánchídon való átbiciklizés. A Budafoki út kevésbé látványos szakasza megmaradt, de itt legalább az útminőségre nem lehetett panasz, azt anno pont a verseny előtt aszfaltozták újra. A Lágymányosi hídnál viszont – már akkor és most is – elég rossz minőségű volt az aszfalt. Itt csak pár javítást kellett volna megtenni, nem lila spray-vel felhívni a versenyzők figyelmét az úthibákra. Az útvonal többi részét nem láttam testközelből, de állítólag sokan buktak a várban lévő csúszós macskakövön. (Csomor Erika is pórul járt itt, csúnyán lehorzsolta a fél oldalát, de így is behozta magát a második helyre!) A futás útvonala anno volt jobb (Budai alsó rakpart – Lánchíd – Roosewelt tér), a mostani futópályán (Budai felső rakpart – Gellért tér és vissza 4 körben) bizony nem sok látnivaló akadt. A versenyközpont megközelítése problémás volt, mert gyakorlatilag csak a 103-as busszal közelíthető meg a Kopaszi-gát. Ráadásul a verseny napján visszafele nem járt a busz. Az 1-es villamos meghosszabbítása nagyon elkelne már. Remélhetőleg jövőre befejeződik a villamosvonal felújítása, ami ily módon másik alternatívát jelent majd.

A versenyközpont környékén a pályán való átkelés felettébb macerás volt, mert mindenütt mobilkerítésekbe botlottunk. Nem volt igazán jelölve az, hogy hol lehet az egyik oldalról a másikra kerülni, így volt, hogy jókora távolságot gyalogoltunk el az egyik irányba, mígnem kiderült, hogy ott bizony nem lehet átjutni a túloldalra, így fordulhattunk vissza. Az aluljárót sem nagyon használhattuk, mert ott a futópálya útvonala húzódott, és csak szakaszosan engedték át az embereket a biztonságiak, de egy idő után már úgy sem. (Egy mobil felüljáró elkélt volna!) Apropó biztonsági őrök! Volt közöttük azért jópár furkó, aki megint fontosabbnak gondolta magát mindennél és mindenkinél. A bahreini herceget kísérő autót viszont nem engedték be a kerékpárospályára, ami jó döntésnek bizonyult. Motorok kísérték ugyan a herceget, de azok szemlátomást inkább médiadolgozók voltak, így az előzetesen beharangozott nagy biztonsági intézkedéseknek, miszerint több tucat testőr vigyáz majd rá, nem láttuk nyomát. Vagy csak nem bírták a gyors tempóját, mert jól ment a srác… A futópályán bezzeg spóroltak az útlezárásokkal, így fordulhatott elő az a malőr, hogy simán bebiciklizett egy csaj ide, aki majdnem elütötte a versenyben első helyen futó, és  a későbbi győztes portugált, Bruno Paist….

Összefoglalásképp annyit mondhatunk, hogy a kisebb kellemetlenségeket leszámítva egy tisztességes versenyt sikerült összekalapálniuk Kropkó Péteréknek. A verseny ár-érték arányról már az írásom elején szóltam, de például a kisalakú Ironman magazin 300 Ft-ért jó vételnek bizonyult. Benne sok felkészülési tanáccsal, a versenypályák térképeivel, háttérinfókkal, stb. Sajnos volt benne elírás, mert a futás nem 5, hanem 4 körös volt. A versenyközpontban lévő táblán viszont jól volt kiírva. Illetve nem találtuk a triatlonkiállításnak helyet adó kamiont, ami le volt írva a füzetben. Egy szervező sem tudott róla, és az infopultban sem tudták megmondani, hogy hol van. Helyette inkább szurkoltunk a magyaroknak, végül pedig megnéztük a profik célbaérkezéseit, majd az ezt követő díjátadót is testközelből láthattuk, benne két magyar hölggyel, Csomor Erikával és Halász Annával, és persze a mosolygós, felettébb szimpatikus győztessel, a dán Michelle Vesterby-vel.