Igen, nyugatra kell menni ehhez, de nem is messzire. Aki járt már Ausztriában, tudja, hogy miről is beszélek. Aki nem, nagy valószínűséggel hallotta már ezerszer, hogy mennyire más ott az élet és a világ. Én is hallottam és volt is szerencsém sokszor látni a világot a sógoroknál. Tényleg más ott a világ. De, hogy ez mit is jelent a valóságban, azt csak akkor éreztem meg, mikor két hetet egy osztrák nyugdíjas(!) házaspárnál töltöttem a Wörthi-tó mellett Augsdorf nevű kis faluban.

Nem az életszínvonalat akarom dicsérni – a sokat hallott hanyatlásnak nyoma sincs, ha tetszik, ha nem -, nem is a lehetetlenül zöld füvet vagy irigylésre méltó minőségű utakat, pedig aztán kemény fagyok és telek vannak bőven. Sokkal inkább az az elképesztő, mentalitás béli különbség, ami a Lajtától nyugatra fogadja az arra tévedő vándort. Ez az, amit sem képeslapról, sem internetről, sem útikönyvekből, de még a nagy kedvencem, Márai Sándortól sem ismerünk meg igazán. Ott kell lenni és érezni kell. Igen, tudom, sokunknak sikerült már ez, hiszen a „nagy gonosz” Európai Uniónak köszönhetően ma már úgy utazhatunk ki bármelyik EU tagállamba, mintha a szomszéd településre ruccannánk ki. Feltéve persze, hogy ezt az utat anyagilag sikerül fedezni.

Gondoltam, hogy leírom, amit láttam, készítek pár fotót, de pont azért, amit fentebb is írtam, nincs értelme, pestiesen szólva „nem adja vissza”. Különös érzés, mikor felkelsz reggel 7-kor, hogy elkészítsd a kávédat és valami harapnivalót és azt látod, hogy a 72 éves házigazda – Adolf – a versenykerékpárjára ül éppen teljes menetfelszerelésében, kortyol még kettőt a fehérjeturmixából és egy baráti integetés közepette elindul a közeli hegyekbe, hogy letekerjen 50 km-t a következő másfél órában. Mint később megtudtam, ezt heti 4-szer teszi meg. Mint mondta: „Ez az én életem, a saját egészségemért én vagyok a felelős, még szeretnék 10-20 évet aktívan leélni!”.

A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy a kerékpár használtan vette 300 euróért az interneten. Nem gondolta egy pillanatig sem, hogy csak több ezer eurós gépekkel lehet edzeni és „hát sportolnék én, de nincs rá pénzem…”. Mire magamhoz tértem, jött le a lépcsőn Heidi a feleség fitnesz ruházatban és laptoppal, illetve egy polifoammal a kezében, mondván: „Igyekszem elkapni a reggeli napot és tornázni egy fél órát!”. Kiment a fűbe kinyitotta gépet, leterítette a polifoamot. Az internetről behozott egy 30 perces tornavideót és keményen végigmozogta a frissen választott személyi edzőjével. Itt is hozzátartozik az igazsághoz, hogy Heidi 70 éves, hetente 4-5 alkalommal megteszi ezt és szintén nem szándékozik a következő 10-20 évben a saját házából távozni úgy, hogy az nem a saját lábán történjen.

Nagy hatással voltak rám mindjárt az első nap látottai és nem bírtam megállni, hogy este egy üveg vörösbor kíséretében nem beszélgessek a két sportemberrel erről egy keveset. Elmondtam nekik, hogy Magyarországon ennyit nem mozog egy húszéves sem, nemhogy egy nyugdíjas házaspár. Bár nálunk is vannak természetesen minden generációban olyanok, akik nem tudják elképzelni az életüket mozgás és sport nélkül, de azért összességében nem ez a jellemző. Mindig eszembe jut egy évekkel ezelőtt olvasott statisztika, ahol kiderítették, hogy ma Magyarországon az emberek 20% sem sportol rendszeresen. Külön elkeserítő ez a szám annak fényében, hogy ebben a felmérésben a rendszeres jelzőt azokra is értették, akik hetente legalább egyszer 45 percet mozognak. Katasztrofális eredmény! Ezt a vendéglátóim nem nagyon értették. Nem értették, hogy miért gondolja valaki azt, hogy ha mozog és ezáltal javul az egészségi állapota, azzal másnak tesz szívességet. Ez elsősorban az egyén érdeke. Másrészt – és ez is fontos – ez végezetül az egész társadalomnak is fontos. Ennek okairól egy egészségügyi közgazdász egy életen át tudna mesélni, nem értek hozzá, de a végeredmény megértéséhez nem kell még 8 általános sem. Ennek felismerése sok-sok éve megtörtént a nyugati társadalmakban és ez által – EZ ÁLTAL – a kormányokban. Komoly energiát és pénzt fordítanak arra, hogy az állampolgárok álompolgárok legyenek, szóvicc nélkül. A politikusok a választások idején külön fejezetet szentelnek a programjaikban a tömegsportnak, a társadalom oldaláról erre van is igény. Abban maradtunk Adolffal, hogy holnap egy kölcsön kerékpárral ketten tekerünk egy órát és kicsit körbemutogatja a környéket, külön tekintettel azokra a dolgokra, amit este elmeséltek nekem. Erre rábólintottam hevesen, vártam a reggelt…

…csak épp arra nem gondoltam, hogy a 72 éves átlag osztrák jobb kondiban van, mint egy átlag magyar. Ezt a reggeli 6 órai kelést ugyanis másnap is előadta. 6:30-kor kopogott az ajtómon, hogy készüljek, mert lassan indulunk. Látván a reggeli ábrázatomat, annyi segítséget adott, hogy majd menetközben megállunk egy klasszikus kis osztrák pékség előtt és majd ott kávézunk, reggelizünk. Lassan a kerékpárra kanalaztam magam – ami szintén valami 10 éves szerkezet volt, de ezzel együtt is hibátlan műszaki állapotban – és elindultunk. Kérdeztem, hogy mik a kötelező előírások errefelé. Lámpa, láthatósági mellény, bukósisak, csengő, stb. Most nem részletezném, hogy ismét hogy nézett rám, mint egy döbbent ember, aki egy opciókat számolgató pingvint látna. Aztán nem is kérdezett semmit, gondolta magában, hogy ez megint valami keleti őrület lehet. Annyit közölt csak, hogy bukósisakot minden értelmes ember felvesz és a szembe sávba azért nem illik áttekerni.

A bölcs tanácsok után elindultunk és már az első méterek után jött a nagy meglepetés. Adolf a sáv közepén haladt, míg én persze kicentizve a padkát. Ezen persze nincs mit csodálkozni, itthon nincs nap, hogy még így is le ne dudálna valami önjelölt „én tudok vezetni és én ismerem a környéket” típusú ember. A lényeg, hogy ott és akkor az autók méterekre a hátunk mögött – és nem kicentizve – lelassítanak és amikor nincs szembeforgalom, akkor lassan és biztonságosan megelőznek. Nem egy és nem kettő, hanem az összes. Nehezen alkalmazkodtam ehhez a helyzethez, mint ahogy ahhoz is, hogy a körforgalomban a kerékpáros a császár. Vagy 20 méterre lehettünk a körforgalomtól, mikor a már bent lévő autók szépen megálltak, egyik sem tülkölve vagy az öklét rázva és megvárta még mi beérünk és biztonsággal elhagyjuk a körforgalmat. Ez már sok(k) volt és megkértem Adolfot, hogy álljunk meg pár percet, mert szerettem volna megnézni, hogy ez most egy különleges pillanat volt-e mindannyiunk életében vagy itt ez a módi. Az alatt az 5 perc alatt, amíg pár méterre várakoztunk vagy 50 kerékpáros haladt keresztül a csomóponton és minden egyes esetben ezt tapasztaltam. Mondanom sem kell, hogy kísérőm egyre jobban élvezte a helyzetet.

Ezek után mindenképpen meg akarta mutatni azokat az információs táblákat, aminek segítségével bárki tud tájékozódni és sportolni a környéken, bármilyen mozgást is válasszon: futás, séta, túra, nordic walking, kerékpár, bármi. Részletes és jól profin tájékoztató táblák, nagy résztelességgel, minden lényeges információ feltüntetve rajta. A táblát 2-3 évente kicserélik, hogy mindig tiszta, jól látható legyen. Ezek az infópontok pár kilóméterenként megtalálhatóak. A táblákon fel vannak tüntetve a különböző szintű útvonalak, függően attól, hogy kinek mi tetszik vagy mit szeretne sportolni.

A kijelölt út mentén pedig végig, minden legkisebb kereszteződésnél is, a megfelelő színnel és számozással kis táblák jelzik, hogy merre folytassam az utamat, és persze mutatva az eddig megtett utam hosszát. Amikor felértünk a környék legmagasabb pontjára, egy valamikori vár romjaihoz, hogy pár percet pihenjünk, mielőtt visszaindulunk jött egy újabb kellemes meglepetés. Az ott tartózkodó pénztáros hölgy – gondolom látván kissé fáradt ábrázatomat az egyébként 40 fokban – kiszaladt két üveg ásványvízzel, hogy ezeket igyuk meg, majd ez segít. Mikor megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom a kisasszony nem értette a kérdést, hiszen ezt ő csak szívességből adta. Mint ahogy szívességből kerülnek méterekre az autók, engednek el a körforgalomban, kísérnek el kerékpározni, hogy megmutassanak egy más világot.