Életem eddigi leghosszabb távjára, 27 km lefutására, azaz a Velencei-tó körbefutására vállalkoztam augusztus 28-án, vasárnap, pontosan öt héttel a budapesti maraton előtt (október 2.). Ehhez mérten a tervezett időmet 02:45:00-ben (kb. 6 perc/km) állapítottam meg, hogy ezzel is a majdani maratoni futóiramomat gyakoroljam. A 27 km ezenfelül kiváló főpróbának is beillett, a jövő vasárnapi (szeptember 4.) budapesti félmaratonom előtt. Szombat este a nyugati országrészben viharos szél tombolt, ami reggelre sem múlt el, csak mérséklődött, így 8 órakor, az 54 km-esek (!) rajtján meglehetősen hűvös és igencsak szeles idő fogadta a maroknyi, kb. 30 indulót. Nekünk ekkor még pontosan egy óránk volt addig a pillanatig, amikor másodszor dördült el a startpisztoly.
06:30-kor ébreszt a telefonom, mintha csak hétköznap lenne és a melóba mennék. Szerencsére most vasárnap van, hétfőn meg szabin vagyok, szóval ez azért így kellemes érzés, csak ez a 27 km nem kéne! Most már mindegy, mert a gyors reggelit követően már az M7-esen robogok a Velencei-tó felé, innen pedig már nincs visszaút! Illetve van, de ott reményeim szerint majd csak dél környékén fogok száguldozni a fatertól lopott autóval… Na jó, azért nem kellett meglovasítanom, habár igencsak nehezére esett odaadnia a verdát, de hát ő már csak ilyen.
Időben, pont a szupermaratonosok rajtja előtt érkezem, köszönhetően a jól kitáblázott útnak – sajnos – nem lehet eltéveszteni a versenyközpontot. Nevezés, rajtcsomag átvétele, bemelegítés, gél, iso-ital, rajt! A nevezés gyors, zökkenőmentes, az 5800 ft (!) kicsengetése közben mondjuk nyelek egy nagyot, remélem legalább egy befutóérmet kapok majd, mert a rajtcsomag igencsak szegényes volt a kutyáknak való rágócsontot (!) leszámítva… Ruhatár persze nem volt, marha jó, mi lesz a slusszkulccsal? Minden cuccom és pénzem, iratom marad a sátorban, a kulcs meg a kezemben, nincs mit tenni. Ez azért súlyos hiányosság a szervezők részéről, pedig ez már a negyedik Velencei-tó futás, ejnye-bejnye! Az időmérés módját meg csak megkérdeztem a főszervezőtől, mert chip nem volt, illetve a rajtszámon sem volt semmi csík, ami erre szolgált volna. „Érdeklődni szeretnék, hogyan történik az időmérés?” – tettem fel a kérdést, mire az idős úr két stopperórát kapott elő. „Itt van az egyik óra, ami 26 és fél percet mutat, ennyi ideje rajtolt el az 54-esek mezőnye. A másik óra jelenleg 0 percet mutat, mert a 27-esek még nem indultak el.”
A táv első 2/3-a kicsit szeles, de ideális futóidőben, a maradék 1/3 napos, meleg időben telt. Az aszfaltnyilazással nem volt probléma, a frissítőállomások számával (8 db) és kínálatával (iso, kóla, víz, banán, szőlőcukor, csoki, keksz, mogyoró, stb.) sem, a kilométerjelzés szintén az aszfaltra volt festve, de a végén valahogy rohadt hosszúnak tűnt az utolsó 3 kilométer, szóval ott valami elcsúszhatott. Ezért történhetett meg az, hogy az útközben kiszámított 02:25:00 helyett csak 02:31:21-el értem célba, így épphogy kicsúsztam a menedzserem (Csabi) által kitűzött időből. Szerencsére emiatt a kis csúszás miatt nem szedett ízekre, hanem velem együtt elégedett volt a teljesítményem hallatán. És ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy ezennel újabb rekordjavításon vagyok túl, jelesül a fater 02:59:00-es 28 km-es idejét javítottam meg, így idén a Balaton-átúszás címének elbitorlása után ezúttal a Velencei-tónál is diadalmaskodtam, bocsi apu! És mielőtt azzal a mardék 1 km-rel hozakodna elő, maradjunk annyiban, hogy azt négykézláb csúszva is lehozom 25 perc alatt, világos?!
Végül pár szóban a versenyről. A cél – eszközvásárlás a Perpetum Speciális Mentők részére – nemes volt, ám a szervezők 800-1000 futóra számítottak, de sajnos még 200-an sem jöttünk össze. A programkínálat bőséges volt, a mazsorettfelvonulástól kezdve a vizespólóversenyen át egészen a sámándobolásig, volt itt minden. Husonyicza Gábor – Fényvirág Stúdió: sámán dob. Ő adta a talpalávalót a két mezőnynek, így minden futó kellően átszellemülhetett, hogy aztán simán leküzdje a rá váró 54 avagy 27 km-t. Én inkább kisétáltam a mólóra és még egy utolsó Velencei-tó panorámaszemlét tartottam. Az útvonal az északi partról indult (Velence, északi strand), a táv elején volt egy viszonylag hosszabb kaptató, Pákozdnál meg már nagyon kellett volna könnyítenem magamon, de hát a faluban ezt mégsem tehettem meg… Így maradt a kukoricás széle kb. 11 km-nél, na az nagyon jól esett! Pákozd előtt a katonai emlékparkban simán átnyargaltunk a szépen rendezett virágoskerten, amit videóra is vettek, még szerencse, hogy a kavicságyban parkoló tankot nem tudták beindítani, és harcba indítani, mert akkor lett volna ne mulass!
Féltáv után az egyik frissítőállomáson nyomtam be a második gélemet, ahol egy cb-rádiós beszélgetést elcsípve hallottam, hogy már pár 27 km-es áthaladt ezen a frissítőponton. „Még csak pár? Inkább már jópár!” – szóltam oda a szervezőnek. No igen, az ember mindig tudja, hol a helye! Nekem a középmezőnyben. „Akkor már nincs értelme sietni!” – tettem hozzá. „Azért annyira igen, amennyit a test megkíván!” – kaptam a jótanácsot. Az órámra nézve megállapítottam, hogy az idővel igencsak jól állok és már a déli parton futok közvetlen a tó mellett! Újra megállapítottam, hogy nagyon szép ez a Velencei-tó! Holtpont 20 km környékén, ez viszont mennyire csúnya! A félmaratonokon általában hiába várom, ám itt kőkeményen előjött, az utolsó 6-7 km-t igencsak megszenvedtem és nem csak a tűző nap miatt, hanem talán inkább azért, mert ilyen hosszú távot még sohasem futottam. Igazság szerint inkább mentálisan volt megterhelő a dolog (maraton szindróma!), hiszen a lábaim a kisebb fájdalmat és fáradságot leszámítva jól működtek.
A cél előtt, majd után a célban jön az, amit annyira imádok, a szurkolók! Tapsolnak, buzdítanak, éltetnek, jajj de bírom őket! Egy kis reflektorfény senkinek sem árt! Én is megtapsolom őket, aztán gyorsan berongyolok a célba, megvan! Enyém a Velencei-tó! De hol van a befutóérmem? Sehol, helyette egy fa emlékplakettel kell beérnem.
Értékelés (1-5)
- Helyszín: 5
- Útvonal: 5
- Rajtcsomag / befutócsomag: 2
- Szervezés: 3
- Ár-érték arány: 1
- Hangulat: 3
- Summa summarum: 3
