Csúcsra fel, győzni kell!
Bizonyára sokatoknak ismerős ez a kicsit átalakított csatakiáltás egy francia filmvígjátékból, melynek címe: „Jöttünk, láttunk, visszamennénk”. Főszerepben Jean Reno, aki minden középkori lovagot megillető nemesi tulajdonsága ellenére mai szemmel egy dilis bolond, akit csak a legszélsőségesebb céljai vezérelnek. Nos, ez a film nem véletlenül jutott az eszembe. Ez volt az első gondolatom, amikor a Kékes csúcsfutás nevezése után megnéztem az útvonal szintrajzát. Azt ne kérdezze senki, hogy miért utána, csak fogadjátok el, hogy én abban a téves hitben voltam, miszerint Magyarország területén a Trianoni békeszerződés óta nincsenek hegyek. A csúcsfutás jelző jelen esetben is csak egy gyenge marketingfogás lehet. Hamar bebizonyosodott, hogy ezt maximum csak az íróasztal mögött kuporodó történészek és néhány alulképzett topográfus gondolja így, a valósággal ez köszönő viszonyba sincs.
De ne is rohanjunk előre ennyire az időben, maradjunk a verseny napja előtt egy héttel. Itt vettem a fáradtságot, hogy kicsit komolyabban utána olvassak eme nevében is csúcsteljesítményt kívánó versenynek. Az első komolyabb meredek információ maga a meredekség volt. 10% feletti átlag(!) emelkedőt egy autó is csak hármasban tud leküzdeni. De egy ember… A második komolyabb élmény egy tavaly teljesítő spártai kétgyermekes apuka blog írása volt a neten. Finom és élvezhető stílusban kitért az indulók elmeállapotára és a táv felénél jelentkező fizikai jelenségekre, mely a végéhez közeledve a locsoló kocsi alá elhelyezkedő sportemberekben teljesedett ki. Erős noszogatást éreztem arra, hogy gyorsan kellene találni valami halaszthatatlan rokonlátogatást és egy kellemes Giro D’italia nézést előtérbe helyezni, csakhogy a sport megmaradjon az életemben. Végül is úgy döntöttem, hogy lehet feladni versenyt, de nem elindulni, NEM! Majd menet közben ráfogom egy csak általam észrevett vaddisznócsordára és féltvén az igen drága életemet jobbnak látom abbahagyni, és biztonságos helyre vonulni, például a záróbuszra felszállni.
Eljött a nagy nap, egyszer csak az autóban találtam magamat Mátrafüred felé a rajt helyszínéhez. Gyöngyösig minden rendben is ment, de ott történt egy megmagyarázhatatlan és kiszámíthatatlan dolog: a közel 1200 nevezett induló próbálta autóval megközelíteni a verseny helyszínét. Gyöngyösön közel 1000 autó – de legyen csak 500 –próbált áthaladni a napi 300 autóra tervezett közlekedési rendszeren – név szerint a villanyrendőrön –, mely nem bírta elvezetni a kissé megnövekedett forgalmat. Ezt a problémát viszonylag könnyen meg lehetett volna oldani 3 közlekedési rendőrrel, akiket kihelyeznek reggel 9 és 11 között az úthoz irányítani. Na de ki számított erre egy közel 20 éve megrendezésre kerülő tömegrendezvényen? A szervezők biztosan nem! De még Gyöngyös város polgármestere sem, aki az esemény fővédnöke volt. De miért Gyöngyös és nem Mátrafüred polgármestere? Ki érti ezt? Ja, megvan! Gyöngyösön több időt töltenek a versenyzők, mint Mátrafüreden! Logikus!
De a lényeg, hogy szerencsésen megérkeztünk! Gyors depozás és irány a rajt helyszíne. Villámgyors helyzetelemzés, amiből kiderül, hogy igaza volt a blogos apukának, ide valóban felkészültebb futók jönnek, mint egy Éjszakai futásra. A legtöbb futó akkora vádlival rendelkezik, mint az én fejem egymagában. Sebaj, az is plusz teher, ki a fene akar ekkora vádlit cipelni, lelkük rajta…
A nap házigazdája – ha nem sértem meg vele – ismét Péter Attila, ami nagyon is rendben van. Igazi sportember és tudja, hogy miről beszél. Mindenkihez egy-két bíztató kedves szó és érzed, hogy nem vagy egyedül. Azt hiszem nyugodtan állíthatom, hogy elképzelhetetlen nélküle egy komolyabb verseny.
Pufff!!! Mi a franc ez??? Ja, a startpisztoly! Gyöngyös város polgármestere a megérdemelt módon húzogatja a ravaszt. Akkor elindult az őrület… Gyerünk, próbáljuk meg tartani az iramot a nagyátlaggal. Az első pár kilométer nem is olyan nehéz. Mitől féltek a sporttársak? Séta ez a Hortobágyon! Többen úgy érezzük, hogy ideje az amúgy elég lapos hangulatot kicsit feldobni, így valami eszméletlenül színvonalas beszélgetésbe és poénkodásba kezdünk. Ehhez löketet ad a környezetünk pozitív visszajelzése, ami egyértelművé teszi a számunkra, hogy itt a helyünk. A mezőny végén. Már a hetes kilométert jelző táblát látom és rajta valami egyszámjegyű szintemelkedést. Még mindig nem értem, hogy hol itt a baj. Jobban kifáradok, ha otthon kétszer megmászom az ötödik emeletet lift hiányában. Tudjátok, 4. emelet után kötelező a lift az épületekben, de a fineszes magyar kitalálta, hogy legyen az elsőt nevezzük el magasföldszintnek… ,ááááá, inkább hagyom ezt!
Szóval túl vagyunk jóval a táv felén, és még mindig semmi komoly, rettegésre okot adó emelkedő vagy legalább egy kis bíztató százalék előrejelzés. Jobbra egy szép zöld tábla, Kékes felirattal. Itt térünk le a 24-es útról, innen ígérik a falat. Hm, hallottam már ezt, majd meglátjuk. Őőőőő, meglátom. Ez most tényleg fal, a nyolcas táblán átlag 10,5%-os emelkedő. Egy laza kis fal, ezt még Roger Waters is megirigyelné! De már csak bő 3 kilométer a hátralévő táv, ezt fél lábbal is lenyomom. A beszédet visszaveszem, jobb nem hősködni, pár száz méter után már tudom, hogy ez a verseny erről a részről szól igazán a többi a bemelegítés volt. A környék és a kilátás gyönyörű, mindent megér. A fák nagyon okosan az út felé bedőlnek, így kellemes árnyékot vetnek ránk, a frissítő is jobban esik a vége előtt bő egy kilométerrel. Ugyan csak víz, de aki volt már igazán szomjas – szerintem mindenki volt az – az tudja, hogy a friss víznél nincs jobb a világon. Egy kanyar balra és már hallom is Péter Attila bíztató szavait. A közönség 90%-a elismerően tapsol és gratulál, míg a maradék 10%-ának az arcán a „marha állat” kifejezés egyértelmű levetülése látható. Eljött az utolsó 100 méter. Itt olyan érzésem van, mintha egy kőbánya falát járnám, kövek mindenütt, a kissé megfáradt bokám keményen járja a stepp és a rumba sajátos egyvelegét. De kit érdekel, már csak két lépés és….. igen, fent vagyok! Hol az a rohadt kő???
