Magyarországon sűrűn hallom ezt a mondatot, de nem kérdőjellel a végén. Előszeretettel gondoljuk magunkról azt, hogy mi sportnemzet vagyunk. Minden okunk meg is van ezt hinni, hiszen a különböző nemzetközi sporteseményeken rendre kimagasló eredményeket érnek el sportolóink (kiváló képességű labdarúgóinkkal most nem szeretnék foglalkozni) a nemzeti zászló alatt. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy mekkora az ország népessége és milyen az ország gazdasági/pénzügyi potenciálja. Gondoljuk csak az olimpiai játékokra. Az esetek többségében – vagy az éremtáblázaton vagy a pontversenyen – az első tíz között szerepelünk, ami valóban figyelemre méltó eredmény. Élsportolóink kimagasló eredményei leginkább emberfeletti munkának és a szakszerű edzői munkának köszönhető.
De – szerintem – ez akkor lenne igazán siker, ha ezek az eredmények nem pár ember heroikus küzdelmének lenne köszönhető, bár nyilván ez minden esetben elengedhetetlen. Sokkal inkább egy olyan háttérnek, ahol a sport és a mozgás szeretete mélyen gyökerezik a társadalomban. Ahol nem néznek csodálkozó tekintetek arra az emberre, aki egy héten legalább kétszer elmegy futni – „nézd má’, mit csinál ez meg, ez egészségtelen, én csak tudom, beton szmog, stb.” Ennyi! Majd szépen bevonul a lakásába és leheveredik a fotelbe, mert kezdődik valami remek mérkőzés a magyar labdarúgó bajnoki sorozatban. Ahol teljesen természetes az a felfogás, hogy a saját egészségemért elsősorban én vagyok a felelős és nem másban, nem a magyar egészségügyben keresem a hibát, hanem igyekszem a bajt elkerülni és tenni ellene.
Pár hete olvastam egy felmérést az interneten, hogy a magyar lakosság kb. 20 százaléka sportol rendszeresen. A rendszeresen a legalább heti egy alkalommal 30 perc testmozgást értették. Sajnos a forrásra nem emlékszem – öreg hiba – de ha a keresőbe beírnám, hogy „magyar társadalom sport”, valószínűleg hasonló eredményeket dobna ki a rendszer. Elkeserítő. Mi tarja vissza az embereket, hogy mozogjanak? Nincs idő, pénz, energia, esetleg a körülmények nem megfelelőek? Biztos ezek is közrejátszanak. Tagadhatatlan, hogy Magyarországon drágaság van. Egy-egy minőségibb eszköz/ruhadarab megvételéért mélyen a zsebbe kell nyúlni. Sokaknak az ideje és ebből adódóan az energiájuk is kevesebb annál, hogy még a testmozgásra is jusson idő. De ami ennél is vitathatatlanabb, hogy a rendszerváltozás hajnalán a sportpályák nagy részét – ami a tömegsport alapja – felszámolták. Egymás után szűntek meg a kis stadionok, labdarúgópályák, sportcsarnokok és vele együtt rengeteg sportegyesület. Uszodából jó, ha találni ötvenezer lakosonként egy olyat, ahol úszni is lehet; magyarán legalább 33 méteres a pálya hossza és nincsen sávonként 6-8 ember. Tény tehát, hogy a körülmények sem ideálisak, és bizony erről tehet maga az állam is.
Nincs hosszú távú program a testedzés népszerűsítésére, a mozgás pozitívumainak kihangsúlyozására (csak így, diplomatikusan). De közrejátszik a felmenő generáció hozzáállása is (amihez lassan én is tartozom majd, de ezt most erősen hanyagoljuk). Régi gimnáziumi testnevelő tanáromtól hallom, hogy egy-egy órán jó, ha az osztály fele rohangál. A többieknek a papa vagy a mama ír egy felmentő levelet, amiben kifejti, hogy Lajoskának ma miért is kell kimaradni a tornaóráról.
De ezzel együtt is azt kell, hogy mondjam, ez egyénen múlik minden. Ahhoz, hogy egy futócipőt valaki felvegyen és egy mackót, nem kell komoly anyagi befektetés. Egy sétához a lakótömb körül vagy egy kis gimnasztikához, akár otthon.
Egy ismerősöm mondta egyszer – vagy talán többször – hogy minden agyban dől el. Ha nem is értek egyet ezzel az általánosító kijelentéssel, ide mindenképpen igaznak találom. A felelősség számomra (!) a legfontosabb. A felelősség az utánunk jövő generáció felé, a saját egészségünkért vagy azért a közösségért – legyen az egy falu, város vagy egy nemzet – ahol lakunk. Elnézést, ha időnként nagy szavakat használok, de ha egyszer ezt gondolom…
Ezeket a gondolatokat is inkább csak egy vitaindítóként írtam le, semmint kőbe vésett véleményként. Szeretném, ha – erről is – mások is elmondanák a véleményüket.
